Érdekes felfogás a társkeresésről, amit leírtál. A statisztika mindent elbír, még a százból egy nyerőt is. Csak néhány dolgot ne felejts: a másik is ember, érző, gyarló és ugyanúgy bizalmatlan, mint Te. Ja, és csak egy élete van. Lehet, hogy összefutsz néhány rossz kör után az igazival, akit Neked, Téged pedig neki jelölt ki a sors, mint helyes utat, de Te még keresgélsz és ezt mutatod is neki. Mindez csak feltételezés, de olvasva írásaidat úgy gondolom, Te sok mindent teszel önmagadért és ezt várod a másiktól is. Csakhogy a társ értelme nem ez. A két fél az egy egész. Egy társsal együtt mi vagyunk, mi-állapotban létezünk, teszünk, gondolkodunk, ugyanakkor, aki nélkül én nem volnék én, és ő sem volna ö. Számomra ezt jelenti a társ. Megszűnik az én állapotom. Mi-értünk teszem a dolgon és nem önmagamért. Ezt javaslom Neked is mint elvárást és viselkedésmodellt, ha igazi társat akarsz. Így is lehet, hogy kifogsz néhány kalandort, de ha nem, ha meg is találod az igazit gyorsan el is veszíted, mert nincs olyan igazi férfi, aki elnézi a társának, hogy mellette tovább keresgélje az elméletileg tökéletesebbet.

Értem én, hogy mit akarsz mondani, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs benne igazság. Értelmes, jól összeállított gondolatsor.
De! Nekem egyáltalán nem jött le az írásból, hogy az író végig akarná feltétlenül járni a 100-as utat…Talán itt említeném meg gyorsan, hogy 17 éve ugyanaz a nő a társam, tehát komoly fogalmaim vannak arról, hogy mi a társ…szóval tudom és látom, hogy sokan gyorsan leragadnak valami általuk „kapcsolatnak” nevezett semmiben, ahol mellettük állítólag egy „társ” van. Valójában pedig sok ember éppen ezért magányosan él egy házasságban. Mert az én állapot valóban képes egy közös lénnyé formálódni, de ehhez nagyon sok mindennek teljesülnie kell. Azonban van egy határ, amit nem tudunk túllépni, hiszen ettől vagyunk önmagunk. Azaz a közös lény kialakítása arról szól, hogy mindketten éljünk önmagunk, de közben ebbe beleszövődik a másik érdeke. Ha azonban ez a másik számára csak úgy valósulhat meg, hogy mi feladjunk önmagunk, akkor ott vége mindennek. Nem tudunk évtizedekig szerepet játszani, hazudni magunkról valami, ami nem vagyunk.
Ezért azt gondolom, hogy mindenkinek nagyon körültekintőnek kell lennie a párválasztásnál. Ebben Magyarországon gyakorlatilag most teljes káosz és kudarc van. Nem kell ugye ecsetelnem, hogy miért nálunk a világon az egyik legnagyobb száma az öngyilkosságoknak. Z utóbbi időben ráadásul szaporodik az, amikor a családtagokkal végez először az illető. Lásd néhány napja az, amikor az apa az autóval belerohant másik járműbe, és kiderült, hogy előtte megölte a 3 éves gyerekét. Nagyon sajnálom…de ez is ott kezdődött, hogy az illető nem a megfelelő párt választotta.
Most pedig engedje meg mindenki, de megfordítom a kérdést. Ha tudom, hogy a másik számomra nem a jó pár, illetve ő számomra nem az, akkor nem-e szeretetlenség, hogy én tovább gyűröm azt, amiből csak kettő, majd később több ember szenvedése lesz? Azaz a nő vagy férfi igenis mondja ki mihamarabb, hogy „bocs, nem te vagy az”, mint kínozzák egymást egy életen keresztül. Ha a nő, adott esetben az író megtalálja az igazit, úgysem fog tovább vadászni, akkor sem, ha az az első pasi lesz, akibe belebukik. Ha meg tovább keres, és ezt látja magában, akkor nem is tehet jobbat, mint hogy ő tisztességes lesz, és szól, hogy sajnos nem fog menni.
Két út van, és nincs árnyalt középút. Vagy jó párral, boldogan élünk, vagy a másik. A másik utat pedig, boldogtalanság, szorongások, pszichés betegségek, infarktus, agyvérzés, rák, öngyilkosság, gyilkosság szegélyezi. Lehet választani. Ne higgye senki, hogy a magyar azért él 10 évvel kevesebbet, mert pacalt eszik. Azért, mert a szüleitől is azt látta, hogy a párkapcsolatban kötelező a szenvedés, és bizony ez a szenvedés minden nappal teker egy kicsit azon a számlálón visszafelé, ami az út végét jelzi.

Kedves Reti01!
Én, azt gondolom, nem ismersz, nem ismerhetsz Engem, így nem tudod, mit tennék egy párkapcsolatban egy párkapcsolatért, de beletaláltál, nem látjuk egyformán a dolgokat. Szerintem, nem attól jó egy párkapcsolat, hogy föladod önmagad. Attól jó, hogy megtalálod önmagad.... Úgy, hogy azzá tudtok teljesedni egymásnak, akire szükségetek van, de harcolni, valóban közösen kell a közös cél reményében. Nem félek, hogy ha megtalálnám az igazit, elveszíteném, mert ha Ő lenne az igazi, kommunikálna Velem és nem hallgatná el a hibáim sem, segítene, hogy valóban Tündérré tudjak változni....Nincs módszer jól csinálni...

A másik hozzászólás pedig, a napjainkban oly népszerű, HÁZASSÁG KFT-iről szólnak, azokról a boldognak éppen nem mondható kapcsolatokról, ahol együtt vannak ugyan, de bevallatlanul várják a Békahercegeket vagy hercegnőket... és, Ők ugyanúgy megteszik a maguk stiklijeit, mint a bevallottan társkeresők...keresik 1x-2x, akár 100x...

Kedves gabtun!

Igazat adok Neked. Az ember ne adja fel önmagát. De csak ennyiben, ha az „önmaga” jelentése az egyén belső tiszta énje. Sallangoktól, az idő folyamán rárakódott szokásoktól mentes. Nem hordoz múltbéli emlékeket, küzdelmek nyomait, kommunikációs technikákat, szerepjátékokat, amivel célt érnek el és nyereséggel jönnek ki egy adott játszmából. Egy társ mellett nem szükséges szerepet játszani, mert nincs értelme, minek tennénk? Ezeket kell tudni elhagyni, ha az ember igazi társra talál. Ha erre az egyén nem képes, akkor még nem találta meg a társát, vagy önmaga nem képes társsá válni. Használom az utolsó jelződet „Tündérré változni” – számomra ez azt jelenti: az egyénből csak a jó marad és így lehet a két önmagát adó emberből: a Mi…..

Azt hiszem, hogy egyről beszélünk, csak kicsit másképp :)
Tehát a társat abból ismerjük fel, hogy mellette önmagunk lehetünk, persze beleértve azt, hogy a hozott sallangokat nem vesszük az önmagunkba bele. Tehát oda vissza igaz a megjegyzés. A társ mellett nem szükséges játszani, mert ő úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk. Ugyanígy ő is pont úgy jó nekünk, ahogy van. És ugyanez visszafelé. Ha mégis azt vesszük észre, hogy játszani kell akár neki, akár nekem, és amennyiben nem játszunk, akkor nem működik, akkor nem találtuk meg ezt a társat.
Szerintem ez a legfontosabb. Legyek, aki valójában vagyok. Akinek ez kell, az vegye el, akinek nem ez kell, az engedje el. Sokszor e fájdalmas elengedés helyett választjuk a lassú kínhalált. Nem szeretnénk egyszerre átélni a másik elvesztésének vagy elengedésének fájdalmát, és a „lefejezés” helyett választjuk az éhhalált. Az egyik gyors, ámde félelmetes, a másik lassú, több szenvedéssel jár, de nincs benne azonnali fájdalom.
Nehéz kérdés ez, mert sokszor – még magamon is – azt látom, hogy a szánk nagyon nagy tud lenni, de a fenti modell alkalmazásakor meg mindannyian kicsi nyuszivá válunk. „Hogy megmondom neki, hogy ebből elég”, aztán meg „szia drágám”. Hát ilyenek vagyunk :) De tudni kell, hogy a sok „szia drágám” egyszer csak halálra éheztet bennünket.

Hát igen a játszmák!

Ezek szerint képben vagytok az emberi játszmák tekintetében, ismeritek Eric Berne, az 1970-ben elhunyt amerikai pszichiáter műveit. Én is olvasom, olvastam egyik könyvét, amit egy „nagy játékostól” örköltem... inkább a játék alanyának, mintsem a játék vezetőjének éreztem magam az utóbbi időben... egyszer, kiadtam a gyermekit, azt a kicsit... valószínűleg, ettől vagyok most bizonytalanabb és félszegebb... , de már újra erősödni kezdtem! 
A párkapcsolat valóban nem tűri el a játszmázást... éreztétek már ezt, valaha is???

" Játék volt.
ültünk, és bátran
játszottuk játékunk egy kicsi szobában
ott belül,
szélcsendes, kedves magányban.
Szép volt.
Eljátszottuk, hogy játszunk, s közben
észre sem vettük, hogy játékaink vizébe
mérget öntött egy rosszarcú tündér.
Kijátszottuk magunkból a mindennapokat,
örültünk, s én akkor azt éreztem, hogy szeretlek téged.
Játszva játszottuk a kegyetlent,
könnyedén a sokarcú rosszat,
de mikor engem, s félő csöndemet játszottad el,
elromlott bennem a játék csodája.
Komollyá vált játékunk.
Egyszer csak már gyűlöltelek.
Gyűlöltem, hogy kijátszod az érzéseket,
gyűlöltem a játékot veled
S gyűlöltem magamat."

Pörög itt az élet kérem szépen! :)
Én elég szélsőséges vagyok. Körülöttem mű párkapcsolatok vannak. Férj és feleség, akik már együtt sem alszanak, de közben új házat akarnak építeni. Olyanok, akik kifelé vigyorognak, otthon is igyekeznek játszani a szépet, közben meg mély beszélgetésekből bukik ki, hogy mindkettőjüket felörli, mert ők nem a nagy pár. Változtatni meg smafu.
Ezért azt mondom, hogy hiszek a jó párkapcsolatban, de akinek ilyen van, azt egyáltalán nem értem. A kapcsolat nem egy cég, hogy közös erővel tudjuk a kiadásokat fedezni, együtt menjünk a céges bulikra, de valójában ott legbelül nem szeretjük egymást. Egy igazi kapcsolat mindenek feletti, és mellékes, hogy együtt mit csinálnak, mert mindehol jó nekik. Ha kell, akkor éhezve és szegénységben is. Ezért nem hiszek abban, hogy a kapcsolat milyensége a pénztől függ.
Játszma az egész, egy színpad, ahol a mű sikere attól függ, hogy mennyire az egyénre szabott a szerep. De most inkább tolongó ripacsokat látok, mintsem olyanokat, akik magukat adnák.
Apropó, jó párkapcsolatban élek :)

@gabtun: Egyszer régen, talán nem is olyan régen, volt egy kapcsolatom. Olyan jónak indult minden, meg voltam győződve akkor róla, hogy az a tökéletes. Ami az érdekes benne, hogy szerintem az is lett volna, illetve az is volt.
Most a hideg futott át a hátamon a verset olvasva, mert újra átéltem, ahogy semmivé foszlott az eszmény. Nem, én most sem érzek gyűlöletet, pedig becsaptak. Játszottak az érzéseimmel, miközben a vége mindkettőnk számára káros lett.
És, hogy akkor ki volt a rosszarcú tündér az én mesémben? Azt hiszem gyávaság volt a neve. Egyszer talán elmesélem itt nektek, de most csak annyit akartam mondani, hogy nagyon jó a vers.

@gabtun: Mit jelent kiadni a gyermekit? Őszintének lenni és olyannak, aki elhisz mindent? Ha erről van szó, akkor én nek, hinném, hogy ez ekkora baj.
Az biztos, hogy tökéletlenek vagyunk, és mindannyian kötelezően hibázunk. Ezen soha nem fogunk tudni változtatni. A titok sokkal inkább abban rejlik, hogy e hibák ismeretében készek vagyunk-e megváltozni, máshogy csinálni. Máshogy tenni akkor is, ha egyébként évtizedek óta rosszul csináljuk.
Egyszer olvastam egy nagyon jó mondatot, valami ilyesmi volt: Lehet, hogy életed feléhez értél, lehet, hogy túl vagy rajta. De most azt kell eldöntened, hogy lesz még néhány jó éved, vagy a maradékot is az eddigi fájdalomban éled le.

És akkor kicsit viccesen, oldódás gyanánt:

"Persze, hogy érdekel a jövő, hiszen a maradék életemet ott kívánom leélni."

Ugye titeket is érdekel a jövő? :)

Szia BigOne! Nagyon megláttad a lényeget..."És, hogy akkor ki volt a rosszarcú tündér az én mesémben? Azt hiszem gyávaság volt a neve." szerintem, sokaknál Ő a felelős, a rosszarcú tündér. A vers, nem teljesen fedi az én álláspontom se, de ennél egyértelműbben számomra, semmi nem fejezi ki a "játszmázást" vagyis a pejoratív értelmezésű játékot.

Movhu!
"Persze, hogy érdekel a jövő, hiszen a maradék életemet ott kívánom leélni."
:)

és azt mondom, ennyit a sértettségről, ennyit a játszmákról, okosodtam, okosodtunk és zárszóként, előre a BOLDOGSÁG felé! "Az élet olyan leckék sorozata, melyet át kell élnünk, hogy megérthessük ôket."
Emerson