„Ki ne töprengett volna már azon, hogy van-e sorsa, végzete – vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e valamire, hogy „így volt megírva” – vajon ki írta meg? –, hivatkozhat-e a hívő az égiek akaratára, az alvilág cselekvéseire? S e kérdések mögött ott lappang a felelősség önmagunkért – vagy annak elhárítása, hajlamunk a bűnbak-keresésre, vagy arra, hogy az „objektív körülményeket” vádoljuk kudarcainkért.”

Mielőtt saját magam fejteném ki egy következő bejegyzésben a nézetemet erről, lássuk bevezetőképpen, hogy miként láthatjuk ezt a témát néhány történetben.

Ez a végzetügy megjelenik szinte minden nép ősi legendái között. Illusztrációképpen íme kettő. Az indiai változat:

Az agrai maharadzsa kertésze egy hajnalon rémülten ébreszti az urát.

- Add, kérlek, leggyorsabb lovaidat, menekülnöm kell!

- Mi történt?

- Kertedben munkálkodtam éppen, amikor találkoztam a Halállal, aki felemelt karokkal megfenyegetett engem. Hadd induljak el sebes harci szekereden, akkor estére Delhibe érhetek, és ott elrejtőzöm a rengeteg ember között, hogy ne lelhessen rám.

- Jó - mondja a maharadzsa -, indulj el máris!

A nap folyamán azután a maharadzsa is sétálgat a kertjében, és ő is találkozik a Halállal. Megszólítja:

- Te Halál, miért ijesztgeted az én kertészemet?

- Uram - feleli a Halál -, én nem ijesztgetem őt, csak égnek emeltem a karomat csodálkozásomban: hogyhogy ő még itt van, amikor ma este Delhiből kell őt elvinnem?!

A zsidó változat: Rabbi Eliézer és rabbi Akiba együtt vándorolnak. Esteledvén, egy fogadóban a két szegény rabbi egyágyas szobát vesz. Aludni térnek. Belül alszik Eliézer, kívül Akiba. A fogadóban lakodalmat ünnepelnek. Éjféltájban részeg duhaj legények törnek be a szobájukba, s megkínálják őket az ételből. A két rabbi vonakodik megenni a disznóhúst, mire a feldühödött lakodalmasok elpáholják a kívül fekvő Akibát.

- Egy félóra múlva visszajövünk. Ha addigra sem eszitek meg, amivel megkínáltunk, jaj lesz nektek a sértésért.

Azt mondja Eliézer:

- Nézd, ezek visszajönnek, feldühödnek, ha itt látják érintetlenül a tálat, és megint neked esnek, mert te vagy a kezük ügyében, Cseréljünk helyet, hadd szenvedjek én is a hitért.

Helyet cserélnek, most Akiba fekszik belül, kívül Eliézer. A legények berontanak, látják, hogy a rabbik nem fogadták el a kínálást, nekiesnek Eliézemek. Azt mondja az egyikük:

- Fiúk, ez a külső már kapott eleget az előbb. Most verjük meg azt, aki belül fekszik!...

Persze ha a dolog elintézhető lenne az ilyen naiv fatalizmussal, akkor viszonylag könnyű lenne az ember tájékozódása az életben.

A senecai bölcselet azonban bonyolultságokra figyelmezteti. "Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!" - mondja az agg mester, valószínűleg már korzikai száműzetésében, eltöprengve Néró sikertelen humanizálásának okain, s egyáltalán azon, hogyan is került ő vénségére a távoli szikár partvidékre. Fordítsuk szó szerint: "Vezetik a végzetek az akarót, a nemakarót vonszolják!" Vagyis: Barátaim! Az ember sorsalakulásában nem lebecsülendő az észrevevés, a sorstendenciák felismerésének a szerepe. Jobb dolgod lesz, ha beleegyezel a végzetedbe, mert ha kapálódzol ellene, ugyanoda jutsz el, de közben jól összetöröd magad!

A gondolat messziről érkezik, onnét, ahol még többet tudtak annak idején ezekről a kérdésekről. Íme egy taoista legenda:

"Három ember sétál az erdőben. Egyszer csak szembe jön velük egy tigris. Azt mondja az egyik: ·

- Barátaim! Imádkozzunk az ég Urához, hogy mentsen meg minket ebből a veszedelemből!

Ez az ember jámbor. A másik így szólt:

- Semmit nem kell tennünk. Ha az a végzetünk, hogy a tigris karmai között pusztuljunk el, akkor meghalunk. Ha a sors könyvébe megmenekülésünk van beleírva, valahogy életben fogunk maradni.

Ez az ember fatalista. Végül a harmadik:

- Gyorsan másszunk fel a legközelebbi fára! Így mindannyian megmenekülhetünk.

Ez az ember valóban szereti az Istent."

Vagyis hogy a sorsalakulásba beleszövődik saját cselekvésünk is. Tulajdonképpen ez a híres-nevezetes vu-vé (vu-vei) elv, az akarat nélküli cselekvés elve. Azaz, ne erőltessük vágyaink sodrában különböző helyzetek kialakulását. A helyzetek majd eljönnek hozzánk, és belőlük fakad a helyes cselekvés módja. Csakhogy honnan jönnek a helyzetek? Mi vagy ki alakítja őket? Természetesen ez a kérdés lényege. Később majd feldereng a hinduizmus válasza. Az egzisztencializmus más oldalról vizsgálja a problémát. Vajon igaz-e, hogy "ki-ki a saját szerencséjének kovácsa"? Lássuk Sartre példázatát:

A Gestapo foglyul ejt egy francia partizánt. Ki akarják belőle szedni, hol rejtőzködik a maquisardok vezetője. A fogoly retteg a kínzástól, tudja magáról, hogy nem tűri a testi fájdalmakat, köpni fog. De árulóként nem akar élni, mert bár gyenge, de tisztességes ember. Ezért úgy dönt, hogy gyorsan megöli magát. A halált vállalni tudja, a megkínzást nem. Kifundálja, hogy fel kell dühíteni az SS-legényeket, hogy indulatukban agyonlőjék. A következő tervet eszeli ki: Ismer egy közeli pusztán egy elhagyott, kiszáradt kutat. Azt fogja hazudni, hogy ott van a partizánvezér rejtekhelye. Oda viszik, látják, hogy orruknál fogva vezette őket, dühükben lelövik.

Igen ám, csakhogy a parancsnok sem bízik az elfogott partizán hallgatásában. Ő is ismeri a kiszáradt kutat. Elhagyja rejtekhelyét, és ott bújik el. A fogoly partizán nagy lelki nyugalommal vezeti a kúthoz a Gestapót, a partizánvezért elfogják, őt szabadon engedik.

Az eredmény tehát ugyanaz, mintha árulóvá vált volna. Ám akkor ez az ember erkölcsi kétségbeesésében biztosan megöli magát. Ő azonban árulás helyett a halált választotta, nem rajta múlt a partizánvezér balsorsa. Ezzel a tudattal már tovább lehet élni.

Fölfénylik tehát a választás, a döntés jelentősége az ember életében. Első gondolat: Aki nem dönt, tehát sodródik, az kiengedi kezéből az élethelyzetek alakítását. Aki választ és dönt - az is! Mert a körülmények és helyzetek alakulása olyan sokrétűen és bonyolultan meghatározott, hogy összhatásuk áttekinthetetlen, az ember nem tudja kiszámítani döntéseinek távolabbi következményeit, néha a közelieket sem.

S valóban: Rómeó és Júlia szerelmük csúcsán összeházasodnak, természetesen holtomiglan-holtodiglan. S ha rövidesen mégsem szenderülnek jobblétre, három év múlva már rá sem tudnak nézni egymásra. S vajon hol az az ember, akinek ha öt évvel ezelőtt megmutatom mai önmagát, nem rázná hitetlenkedve a fejét: ez valószínűtlen. S ugyanígy, ha ma odavillantanám neki azokat a helyzeteket, amelyekkel öt év múlva küszködik...

Második gondolat: Mégis folytonosan választanunk és döntenünk kell! De nem abban az illúzióban, hogy ezzel szándékaink szerint formáljuk a jövőt. Hanem azért, mert a választás felelősségének a vállalása, a döntés bátorsága lelkileg megtartja az embert! A sodródásban viszont elzüllik.

Volt egyszer egy barátom. Elsőéves egyetemisták voltunk. Úgynevezett link fiú volt, bulizó, lányok után rohangászó, piás. Soha semmit sem tanult. De szeretett vitatkozni, s mindeme bölcsességeken nagyokat röhögött. Ám egyszer csak eltűnt. Hallottuk, hogy letartóztatták valamilyen politikai ügy miatt, s még az emlékére is némaság borult. Én sem találkoztam vele többet. De a hetvenes évek elején egyszer csak levelet kaptam tőle Hawaii szigetéről. Idézek belőle: '

"Visszaemlékezem régi vitáinkra a sorsról és egyéb marhaságokról. Tudod, amikor ártatlanul lecsuktak, tudtam, hogy vége az életemnek. Magánzárkára kerültem. Majd megvesztem a semmittevésben, végül azt engedélyezték, hogy nyelvkönyveket kapjak. Gimnáziumi emlékeimre támaszkodva, kínomban megtanultam angolul. Amikor kiengedtek, disszidáltam, amint csak lehetett. Bécsben egy lágerbe kerültem. Egy napon amerikaiak jöttek, és kiszedték az angolul tudókat. Így kerültem ki az Államokba. Ott lehetőséget kaptam a továbbtanulásra, gondoltam, ne vesszen kárba a nyolc év orosz, ebből szereztem diplomát. Egyszer a szemembe tűnt egy újsághirdetés, egy Hawaii-szigeti japán iskola keresett orosztanárt. Ez érdekes kalandnak ígérkezett. Hawaiin megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, jól élünk, van egy csomó gyerekünk. Szóval... Ha nem tartóztatnak le, ha nincs magánzárka, ismerhetsz, soha meg nem tanultam volna egy nyelvet. Imádtam Pesten élni. Ha nem történik velem ez a disznóság, soha nem megyek el. No de ha nem tudok angolul, nem kerülök ki az elsők között Amerikába, érted már? Annak idején úgy éreztem, hogy borzalmak borzalma történt velem. Ma úgy látom, hogy akkor zötyögött át az életem ijesztő váltókon át valamilyen más vágányra. Ne válaszolj, nem akarok veled barátkozni, ezt a levelet is csak az egykori eszmecserék miatt írtam, tisztességből..."