Vágy és Kétség....
Néha elfog a kétségbeesés... és elkap a gondolat, milyen az élet, társtalanul.... és milyen – sokaknak – társas magányban. Ilyenkor mélyen a szívembe nézek és érzem azt az űrt, amit szeretnék kitölteni, amit szeretnék teljességgel megtölteni. Amikor felnőtt fejjel egyedül marad az ember, valami olyan gyermekies gyámoltalanság keríti hatalmába, amiből nehezen tud csak felocsúdni....sőt... amiből alig bír kikecmeregni.
Azt hiszem, kezdek az első magányos leckéken túljutni... magányos....igen.... magányos, hisz a 4 éves lányom sok élménnyel és szeretettel gazdagít, de mégsem tudja megadni azt a vágyott felnőtti szeretetet, szerelmet.
Vágyom, hogy Valaki, kíváncsian és érdeklődve közelítsen... vágyom, hogy Valakinek Én, Mi jelentsük a legtöbbet...
Majd hirtelen gondolataimba szöknek az elmúlt időszakok tapasztalatai, élményei... és látva a meghazudott világot, azonnal a racionalitást nézem és önmagamban keresem a megnyugvást ... már nem mástól várom az életem boldogulását, már nem mástól függ, hogy mosollyal az arcomon, számon ébredek e...
És kezdem lassan belátni, hogy nem is olyan egyszerű korpa közül kiválogatni a gyöngyöt, sokszor szinte lehetetlen meglátni a hazug szavak mögött húzódó gyávaságot... és meghallani a Nekünk címzett mondatokat...
„És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... „ - Veronica A. Shoffstall
...lassan, már eljutok oda, hogy ne mástól várjam, de függetlenül mindentől, mindig jól esik egy-egy lélekcsokor és szeretetvirág...
